Szenior tenisz

Mint szenior teniszezőkkel foglalkozó szakember szeretném megosztani veletek ezt a kis szösszenetet, nevezzük blogbejegyzésnek. 

Kb. ötven éve vagyok a teniszpályák rendszeres látogatója. Gyerekkoromban a nyíregyházi Sóstói úti pályákon ütöttem a labdát, majd élvonalbeli teniszezőként az Újpesti Dózsa margitszigeti stadionjában, később gyermekeim edzésein és meccsein,  mint „tenisz anyuka”, manapság pedig a szenior teniszezőim edzőjeként, sportbéli mentoraként vagyok a teniszpályán.

Bárhol jártam belföldön vagy külföldön, megtapasztaltam, hogy a tenisz egy életforma, egy közösséghez való tartozás. Fiatalon erre még tudatosan nem figyelünk fel, de ahogy telnek az évek,  egyre jobban keressük a közös nevezőt a kortársainkkal. Félénkebben kapcsolódunk be egy új társaságba, nehezen merünk új dolgokba, főleg sporttevékenységbe kezdeni. Úgy gondolom, feszegetnünk kell a határainkat, hogy nyitottabbak, boldogabbak és több szempontból is fittek maradjunk.

Erre az egyik legjobb módszer a jó levegőn, társaságban, sportolással eltöltött szabadidő: például a tenisz. Félve kezdtem bele, hiszen sok a sztereotípia a sportággal szemben:  úri sport, drága, nehéz megtanulni, fizikailag nem bírom, mindenem fáj, öreg vagyok már hozzá, stb. Mai napig emlékszem a már javában idősödő Bárdi Gyuri „bácsira” (színművész), aki a négy órai kezdés előtt már ott ácsorgott a Városmajorban a BSE pályáján.  Szerintem élete végéig játszott, s még ha csak párosban is, de jött és csinálta. Jó példaként megemlítem Szentirmay Erzsi nénit is, aki közel 90 évesen sem hagy ki edzést, mert ez tartja életben.

Nem értek azokkal egyet, akik azt mondják, otthon beteszem a DVD-t és tornázom, nem kell felöltözni, elmenni hazulról.

Igenis fel kell öltözni, sportruhát kell venni, meg kell adni a módját, és elmenni a többiekkel együtt játszani! Igen,  jól használtam a szót, mert ez egy játék. Örömteli játék, hiszen a Szenior Akadémia teniszóráin látom a „kis teniszezőimen”, hogy mosolyognak ütés közben, hogy nézik a másikat, dicsérik, ha jót üt, csodálják egymást, bátorítják társaikat. Lehet, sőt biztos, hogy előtte és utána problémáik vannak, de itt és most a labdára kell figyelni, mindent elfelejtve, kizárva minden mást a tudatból, koncentrálni kell! Kell ennél jobb terápia? Onnan gondolom, hogy működik, hogy nem veszik észre az idő múlását, és a végén gyakran megkérdezik: „már vége is?”

Szájról szájra járt a híre a csoportos edzéseknek, és egyre többen lettünk. Vidám, örömteli, hangos csapat vagyunk. A teniszklub többi tagja is felfigyelt ránk, és vagy csodálkoznak, vagy megjegyzik: „szeniorok és mégis milyen vidámak”, esetleg bekéredzkednek hozzánk pár ütésre. Minden alkalommal várom a velük való találkozást.

Bevallom, az én életbeli nehézségeimen is nagyon sokat segítenek azzal, hogy szükségük van rám. De ami a legfontosabb, hogy egymásra is szükségük van.

Néha, még ha viccesen is, de fegyelmezni kell őket, hiszen csacsognak, pletykálnak, sokszor még „főznek” is.

Nyáron, kánikulában, amikor a fiatalok kidőlnek, mi akkor is a pályán vagyunk, hiszen ez a korosztály bátran mondhatom, nincs cukorból!

A Szenior Akadémia teniszcsapatával már tenisztábort is szervezünk, Davis Kupát látogatunk, moziba megyünk (Borg film), és szilveszterkor is természetesen tenisszel egybekötötten koccintunk. Jól van ez így, ha lehet mondani, a legjobban. Sokan már együtt szilvesztereztek, szoros barátságot kötöttek, de ami a legfontosabb: az egymás iránti tisztelet, megbecsülés érzése erősödik bennük.

A folytatásban írok az edzésekről, azok hangulatáról, a résztvevőkről, és a várva várt eseményeinkről is!

SASolóinkat szeretettel üdvözlöm,

Rita