Drága unokáim Baján élnek a szüleikkel, én Budapesten, néhány napra tudtam csak lemenni hozzájuk.
Két tündér unokámmal, Fannival (7,5) és Zarával (6) fürdés után lefekvéshez készültünk.
A szokás a következő: mindenki választhat egy mesét, és amikor ezt elolvassuk, Nagyi mesél fejből, hogy mi is volt akkor, amikor Apa kicsi volt. (Én vagyok az apai nagymama.)
Ezt követően szívmelengető dolog történt: a villanyt lekapcsoltuk, én egy kis széken ültem, hogy mindkét tündérkémnek tudjam fogni a kezét elalváskor. Megszólal Fanni: Nagyi te csak akkor mehetsz el, ha ki tudod húzni a kezedet a miénkből, mert akkor már alszunk, de ha még megszorítjuk, akkor még ne menj el, mert nem alszunk.
Így is tettem.
Másnap mondja Fanni: Nagyi mi még nem aludtunk, amikor elmentél, csak úgy csináltunk, ezért még ma is itt kell maradnod, és neked kell altatni minket újra! És ez ma este is így lesz, meg azután is, ezért sajnos neked mindig itt kell maradnod!
Természetesen könny szökött a szemembe, és összepuszilgattam őket.
Isteni dolog Nagymamának lenni, ez is hozzátartozik a “harmadik harmad” boldogságához!
Ági
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: